Szeretni valakit annyi, mint élni az ő életét. Vagy igaz az, hogy "szeretem" és mindent megteszek azért , hogy ő "jól érezze magát" - vagy csak blöffölök a szavakkal és önkényeskedek..

- "Tetszik, elvarázsolt...?" kérdezné az a fiút aki őt valóban szereti. Én voltam az a "nyáladzó" - hogy én is egy valós helyzetet mutassak be.
- De még mennyire...! volt az őszinte, de cinikus hangon mondott válasz.
- Akarnád...? - folytatta nyugodtan a faggatást.
Lehet hogy éppen az ilyen bátorítás is közre játszott, de később megcsaltam Júliát.
Éreztem nincs nyugalmam, míg ezt a belső konfliktust meg nem oldom. Meg mondtam Neki..
Amikor elmondtam mi történt így válaszolt:
- Ha bárki más mondta volna ezt, akár az a személy is , nem hittem volna el nekik, de hogy te mondod, elhiszem....
Akkor már én is megértettem, nem őt csaltam meg, magamat csaptam be. Elvesztettem valamit, ami volt.
Negyven év után csendesen elköszönt "Szia Éda!"
Várom...., de nem jön.......
Ilyenkor nyári estéken amikor a tikkadt nap után egy hűvösebb fuvallat suhan át a kerten egy különleges ünnepélyes hangulat van ott... Érzem, bár nem látom - valaki csendesen beteszi a kert ajtót és hangtalan léptekkel bejárja a kertet... Amerre megy - mint a mesében - még a virágok is kinyílnak.. És valóban a "estikék" sárga lámpásai ott ringanak és mutatják: Erre járt.. (Azok voltak az Ő kedvenc virágai)

Ime, az én Júliám így vette elejét a féltékenységi konfliktusoknak...