Vörösmarty abban a „válságos történelmi pillanatban“ 15 írja meg költeményét, amikor is a magyarság, illetve a bécsi udvar között nyílt szakításra kerül sor (Mohácsy, op. cit. p. 223.). Az erdélyi (1835), illetve a pozsonyi (1836) országgyűlést feloszlatják, Wesselényit mint a liberális ellenzék egyik vezetőjét letartóztatják, Kossuthtal, az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjével együtt, s végül az elnyomott lengyel szabadságharc, és az ebből levont tanulságok is rányomták bélyegüket a mű keletkezésére. (http://doksi.hu/faces.php?order=DisplayPrintable&id=48, 2007.05.04.). Ezekben a „jellempróbáló napokban,“ 16 amikor jó magyarnak lenni nagy kockázattal járt, „szólalt meg a költő rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve“. 17
A Szózat a nemzet egészéhez intézett felhívás, kiáltvány, amelyben a szónoki jellegű szerkezet keretei közt a mű legfontosabb tétele fogalmazódik meg: csak magyar földön élhetünk, hallhatunk. Vörösmarty minden magyarhoz szól, de oly módon, hogy a haza iránti „rendületlen hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatja“. 18
„Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról a költő, de közben maga is átéli, végigszenvedi a lehetséges ellenérvek elkeserítő vagy riasztó alternatíváját. Rejtőző félelmeket, bujkáló, fel-feltörő látomások rémét, az ezredévi szenvedésből logikusan levonható, keserű következtetéseket legyűrve, visszautasítva, önmagát legyőzve és meggyőzve szólaltatja meg újra a vers végén az indító gondolatot [ti. magyar ember csak szülőföldjén élhet, halhat]“. 19
Kölcsey Himnuszának „jóságos, ajándékozó, bűneinkért igazságosan sújtó, de gyarlóságainkat esetleg megbocsátó“ 20 Isten-kép ellenébe Vörösmarty a „Végzetről“, a „Sorsról“ 21 beszél, amely függetlenül életünk milyenségétől áld vagy büntet, de hangsúlyozza is, hogy az ember feladata a vele való szembeszállás. Nem csupán az ezer év
dicső századai jelennek meg, melyek a jelennel szemben állva egyben a dicső múltat, vala -

15 Mohácsy, op. cit. p. 223.
16 Uo.
17 Uo.
18 Op. cit. p. 224.
19 Uo.
20 Op. cit. p. 225.
21 Uo.
mint eszményképet állítanak elénk, hanem mint minden balszerencsével, önnön hibáinkkal, belső viszállyal való, keménykezű szembenézés, amely kiolvasható a „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán“. 22 sorokból is. 23
A hetedik versszaktól kezdődően a múlt, illetve a jelen már csak utalásban szerepel, a költő figyelme a jövő felé fordul. Vörösmarty a magát a Végzetnek alá nem vető, elbukásaiból mindig talpraálló magyarság küzdelmekkel és szenvedéssel teli múltja jogán „a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért“. 24
A költő tagadja a múlt és jelen összes küzdelmének, a századok során hozott áldozatok hiábavalóságát, s meggyőződése szerint az átoksúly fenyegetését csak az aggályokon felülemelkedni képes hit győzheti le. 25 Ez a hit munkál a tovább, magában foglalva „a százezrek óhajtotta jobb kor eljövetelének nem a bizonyosságát, csak a szükségességét“. 26 Vörösmarty is csupán reméli, de nem tudja ezt a jobb kort elképzelni. A „jőni fog, ha jőni kell,“ 27 a költeményben előzőleg szereplő gondolatok fordított sorrendje már a nemzet feletti Végzet „könyörtelen közeledésére“ 28 enged következtetni. A költő látomásában megjelenik nemzete képe, egy „vérben álló ország,“ 29 a magyarságot elnyelő sírgödör, a magyar nemzetet „megkönnyező milliók képe“. 30
A költemény záró sorai már a Vörösmartyban lejátszódott „belső harcok viharának megcsillapodását, a kiküzdött harmóniát, a döntés biztosságát“ 31 tükrözik. (Mohácsy, op. cit. p. 223-228.)
„A Szózat erkölcsi és esztétikai értékét, szépségét az ellentétes végletek közt hányódó belső vívódásnak az az őszinte feltárása adja meg, mely a jobb kor, az emberibb jövő érdekében

22 Mohácsy, op. cit. p. 226.
23 Op. cit. p. 225-226.
24 Op. cit. p. 226.
25 Uo.
26 Op. cit. p. 227.
27 Uo.
28 Uo.
29 Uo.
30 Uo.
31 Mohácsy, op. cit. p. 228.
mozgósítva nem tagadja le a küzdelem kockázatát sem, hanem bátran szembenéz a bukás le- hetőségével is. Ez a bátor őszinteség teszi végül is optimista kicsengésűvé a költeményt…“ 32

Árpád ébredése (1837)
A Pesti Magyar (1840-től Nemzeti) Színház 1837-ben Vörösmarty: Árpád ébredése c. művével nyitotta meg a kapuit (Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája. 383. p.), amelyben a hét magyar törzs legendás vezére feltámad az ősök közül, s a költő elsorolja neki, hogy halálát követően, századok leforgása alatt mi történt a magyarokkal. Így az ismételten megjelenő hősi múlt és az akkori kor közötti különbséget mint a jelen „megváltoztatására sürgető cselekedet,“ 33 illetőleg mint a magyar nemzet ébredését is értelmezhetjük művében (http://209.85.129.104/search?q=cache:yO6ibY3FhGMJ:zeus.phil-inst.hu/recepcio/htm/4/403 .htm+%C3%81rp%C3%A1d+%C3%A9bred%C3%A9se+elemz%C3%A9se&hl=hu&ct=clnk&cd=6&gl=hu&lr=lang_hu|lang_sk, 2007.05.05.).